Nem is tudom, hogy kezdjem. Ezzel kapcsolatban még mindig nehezen fogalmazok...
2015. januárjában elveszítettük a világ legcukibb kutyáját, aki a napi cukisági teendői mellett egyéb feladatokat is ellátott. Amellett, hogy a mi kis falkánk életét aranyozta be páratlan humorával, heti rendszerességgel járt velem dolgozni tanulásban akadályozott, valamint súlyosan, halmozottan sérült gyerekekhez. Ő volt életem egyik legnagyobb szerelme.
Azóta, amióta itt hagyott minket, millió dolog megfordult már a fejemben. Mit csináltam rosszul, mit csináltam jól az eddigi életemben...? Hosszú lenne mindezt végig venni, de nem is ezért írok most, itt, "bele a nagyvilágba". Egy dolog tartozik csak ide, amit bánok, mégpedig az, hogy nem dokumentáltam az eddigi életünket. Nem készültek fotók, feljegyzések, kis irományok, beszámolók arról, hogy mit csinálunk mi... hogy mit csinált a világ legcukibb kutyája, míg itt élt köztünk.
Szeretném, ha ezentúl lenne nyoma annak, amit elértünk; annak, hogy milyen szuper kutyáim vannak. Ezért indult most ez a blog.
És később - ha már egy kicsivel könnyebb lesz - írok Róla is.
Isten veled, Tetris!
Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom
Gyémánt vagyok fénylő havon,
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd esőcske őszi estén,
Ott vagyok a reggeli csendben,
A könnyed napi sietségben,
Fejed fölött körző madár,
Csillagfény sötét éjszakán,
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok
A daloló madár vagyok,
S minden neked kedves dolog…
Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál.
